Kemény dió ez a könyv.
Ha pár évvel korábban kerül a kezembe, néhány fejezet elolvasása után összecsapom, és röhögök egyet, hogy Mi ez a szar?
De szerencsére most vettem a kezembe, és lenyűgözött. Kicsit hatásvadász, és túlteng közhelyes kifejezésekkel, de attól még nagyon is jó gondolatai vannak a társadalomról.
Bemutatja, hogyan lehet szépen, lassan, végérvényesen kifordulni önmagunkból, s mindezt miért is? Némi ételért.
Nem látunk, másrészt ki vagyunk szolgáltatva másoknak, nem számíthatunk senkire, mert a bizalom észrevétlenül elszivárog máshová, és egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy állatok módjára – sőt rosszabbul – viselkedünk.
Kőkeményen elénk tárja a társadalom gyors leépülését, és én el tudom hinni neki, hogy tényleg ez történne. Ha nem is zárnának össze bennünket, de engem így sem foglalkoztatnak a szomszédaim. Hát mi lenne akkor? Még inkább csak magammal törődnék, és aki azt mondja hogy ő foglalkozna másokkal is, az hazudik, nem vakult meg, vagy gyorsan meg akar halni.
Brutális módon élnek a bezártak, nem is sejtik, mi történik körülöttük a világban. Abban a világban ami már amúgy nem létezik. Egyszerűen megszűnnek a társadalmi normák, totál anarchia van.
A punkok már partiznak, ők leszarják hogy vakok:D
Erőszakolják, ölik egymást az ételért, van aki beletörődik és elfogadja, van aki küzd.
Vannak nagyon vicces részek benne, főleg, amikor szánalmat éreztem a szereplők iránt, akaratlanul is elnevettem magam. Mert tényleg szánalmas amit művelnek. Pedig emberek. Volt rész, amin eltátottam a számat, és volt rész, amin mélységesen felháborodtam, vagy a könnyeimet törölgettem.
A vége nagyon meglepett, de utólag belegondolva, szép kis lecke volt.
Adott egy ország, és egyetlen ember, aki ér valamit.
Értékelés: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése